Régen tanítottam németre egy nyak-fej sebészt. Nem volt egy finom, szenzitív ember, inkább harsánynak mondanám, persze ez engem, mint némettanárt nem érintett. Igyekeztem őt érdeklő német nyelvű cikkekből tanítani, vittem neki egy Bunte-t, amiben közérthető módon volt egy jó kis cikk az ő szakterületéről. Persze a Bunte az egy jobbfajta bulvárlap (volt), sokat tanítottam belőle, az orvos meg egy orvos, tehát azért tanultunk abból, mert ő nyak-fej sebészetből volt penge, én meg némettanításból, szóval a közös halmaz a szóban forgó cikk volt.
Lapozgattuk az újságot, és az egyik képen megakadt a szeme: "Ez a kedvencem. Fantasztikus ez a gyengédség, ez a gondoskodás." Én néztem rá nagy szemekkel, hogy ezt egy olyan férfi mondja egy olyan férfiről, akiknek önközpontúsága enyhén szólva elnyomta azt a tulajdonságot, hogy másokra tekintettel legyenek. Mégis, meglátott valamit a képben. A fotó első látásra nem szenzációs, de 20 év távlatából is emlékszem rá, hogy rám is milyen nagy benyomást tett.
Robert Capa, magyar származású fotográfus készítette Pablo Picasso-ról és egyik nejéről, Francoise Gilot-ról 1951-ben.
Ez a kép jutott eszembe, amikor elbúcsúztunk nyárra az ovitól. Sok bejegyzés készült már az
ovinkról, de azokról nem szóltam, akik a gyerekemet terelgetik minden hétköznap 4-ig. A nagyfiam is ugyanabba a csoportba járt, ahova most a kislányom, és ugyanazok a óvónénik/dadus vigyáznak rá. Nagyon szeretjük őket, és köszönjük a munkájukat és a szeretetüket. Jó pihenést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Hozzászólásodat ellenőrzés előzi meg:)